Az alagút

Na, én tényleg azt hittem az elején, hogy Linda most írt nekem egy kis könnyed krimit. Tudjátok, egy kis nyomozás, néhány titok, Kate teszi a dolgát, én meg szépen, békésen végigcsordogálok a történeten.
HAHA. HÁT NEM.
Linda valahol félúton elkezdhette örömében csapkodni a kezét, majd képzeletben bemutatott nekem, hogy “Azt hitted, ennyi lesz? Tessék, itt egy újabb szelet az emberi gyarlóságból, téveszmékből és abból, hogy milyen elképesztő dolgokra képes az ember.”
A történet középpontjában ezúttal is egy olyan ügy áll, ami első pillantásra talán egyszerűbbnek tűnik, mint amilyen valójában. Ahogy Kate egyre mélyebbre ás, és haladunk előre a történetben úgy kerülnek elő a múlt eltemetett titkai, és egyre világosabbá válik, hogy az áldozatok története sokkal összetettebb annál, mint amit elsőre látunk. És talán pont az áldozatok miatt működött nekem ennyire ez a rész. Nem pusztán nevekként vagy egy nyomozás kiindulópontjaiként vannak jelen, hanem Linda szépen lassan embereket épít köréjük: múlttal, döntésekkel, hibákkal, fájdalmakkal… Mire összeáll a kép, már rég nem csak azt akarod tudni, ki tette, hanem azt is, hogyan juthatott el idáig az ember, mert Linda megint nem elégedett meg azzal, hogy írjon egy jó krimit. Muszáj volt mellé odaraknia az emberi természet kevésbé szép oldalát is. A gyarlóságot. A téveszméket. Azt, amikor valaki annyira hisz valamiben, hogy közben teljesen elveszíti a kapcsolatot azzal, mi helyes és mi nem. Én meg csak ültem, hogy jó, Linda, értem, megint átvertél, ami könnyed kriminek indult, abból megint lett valami sokkal sötétebb és emberibb.
Lassan tényleg kezdem elfogadni, hogy a “na, ez biztos egy lazább rész lesz” gondolat nálam egyenesen a pofára esés előjele. 😂