Aranyecset

Dallos Sándor Aranyecsete egy nagyon sok hibával rendelkező, mégis elképesztően szerethető könyv. Sőt, összességében még A nap szerelmesénél is jobban élveztem. Miska történetébe ekkorra már könnyű teljesen belehelyezkedni, Dallos prózája továbbra is gyönyörű és rendkívül olvasmányos, a párizsi évek és Munkácsy sikerei pedig talán még hálásabb alapanyagot adnak egy regényhez, mint az első kötet felemelkedéstörténete.

Az időkezeléssel viszont egyáltalán nem voltam kibékülve. Sokszor teljesen érthetetlennek éreztem, hogy egyetlen napról vagy beszélgetésről oldalakon keresztül olvasunk, majd Miska életének tíz éve néhány mondat alatt eltelik. Nyilván nem lehet egy teljes élet minden időszakát azonos részletességgel feldolgozni, mégis sokszor éppen azok az évek és események kapták a legkevesebb teret, amelyekről szívesen olvastam volna többet. Emiatt a regény ritmusa helyenként furcsán aránytalanná válik.

És természetesen tovább folytatódik az előző kötet egyik nagy hagyománya: a nők rendületlenül szerelmesek Miskába. Ezzel önmagában még nem is lenne probléma, de egy idő után kissé sablonossá vált, hogy újabb és újabb nők jelennek meg, beleszeretnek, majd meghalnak, miközben a Miskával való kapcsolatuk sokszor nincs annyira érzelmileg kidolgozva, hogy a veszteség valóban akkorát üssön, amekkorát a regény szán neki. Egy ponton már kevésbé tragédiának, inkább ismétlődő történetvezetési eszköznek éreztem ezt.

A legnagyobb hiányérzetem mégis a könyv végével kapcsolatban maradt. Az utolsó részek szinte úgy hatnak, mintha Dallos több száz oldal után egyszerűen elfáradt volna Miska életének elmesélésében, és hirtelen úgy döntött volna, hogy ideje befejezni. Pedig Munkácsy betegsége, testi és szellemi leépülése, illetve életének utolsó évei sokkal nagyobb kidolgozottságot érdemeltek volna. Különösen furcsa ez egy olyan regényben, amely korábban a főhős életének sokkal kisebb jelentőségű pillanatait is oldalakon keresztül képes volt kibontani. Miska végének éppen azt az érzelmi súlyt nem éreztem, amelyet két kötet és ennyi vele töltött oldal után vártam volna.

Mégis nagyon szerettem az Aranyecsetet. A hibái feltűnőek, néha kifejezetten bosszantóak, de valahogy egyik sem tudta elvenni az olvasás örömét. Dallos Miskája két kötet alatt annyira szerethető és ismerős figurává válik, hogy nehéz nem ragaszkodni hozzá, még akkor is, ha az ember közben pontosan látja, mennyire idealizált változata a valódi Munkácsynak (és alapvetően mennyire rossz ember).

93. oldal