Anyai ösztön

Kicsit hosszú volt az eleje, es csak a végén pörögtek fel az események. Izgalmas lett a vége, bár nem mondanám meglepőnek. Kicsit elvarratlannak gondolom.

Barátság

"Az életben semmi sem egyenes. Az élet olyan, mint egy óriási, hepehupás placc, tele akadállyal, kanyarral és kerülő úttal, egyfajta csapdával teli labirintus, amelyben az egyenes vonal nem létezik."

Te jó ég! Egy újabb egyszusz-könyv került a kezembe, pedig abban sem voltam biztos, hogy tényleg el akarom olvasni. De még milyen jó, hogy elolvastam, mert szó szerint nem tudtam letenni.

A történet két baráti házaspárról szól, akik szinte elválaszthatatlanok, egymás szomszédságában élnek, és nagyjából egyszerre néznek szülői örömök elé is. Látszólag felhőtlen innentől kezdve az élet, Maxime és Milo is már-már testvérekként szeretik egymást. Mégis már kezdettől fogva van valami megmagyarázhatatlanul borzongató ebben a tökélyben. A tragédia hat év után csap le:Maxime életét veszti egy szörnyű balesetben, ami után mindenki élete örökre megváltozik.

Egészen sokáig egy családi film és egy nem fajsúlyos dráma keveréke a történet, aztán elszabadul valami olyan őrület, hogy csak kapkodtam a fejem mi történik. Nyilván a gyász egy pokoli folyamat, hiszen egy gyermeket elveszteni a legnagyobb fájdalom, amit csak át lehet élni, így eleinte teljesen érthető, hogy a szereplők maguk sem tudják miket beszélnek, milyen szörnyűségeket vágnak egymás fejéhez. Számomra egy pontig mindkét anya reakciói teljesen érthetőek, sőt, egy darabig inkább a gyászoló anya oldalán éreztem magam. De aztán az én érzéseim is megbuktak a csalhatatlan anyai ösztönnel szemben. De arra, ami a végén történt a legvadabb rémálmaimban sem gondoltam. Sőt, én ezt már túl soknak éreztem. Valami klisésebb befejezésre számítottam, erre kaptam egy olyan lezárást, ami után csak ültem és néztem magam elé, hogy ezt mégis hogy..ez nagyon kegyetlen volt!

Tulajdonképpen nem is Maxime anyján akadtam ki, hiszen az ő elméje nyilván nem volt tiszta többet. Ami megdöbbentett az a férje volt. Az asszony megbocsátotta a titkomat, ami végül kipattant, cserébe én asszisztálok az őrült végkifejlethez? Ennél ez a pasas sokkal józanabbnak tűnt. Hogy tud valaki, akinek még nem ment el a józan esze hidegvérrel közösséget vállalni abban, ami végül történt? Döbbenet!

A lezárás egyébként szinte vérfagyasztóan hatott, mert arra gondoltam, hogy nem lehet úgy vége, hogy egyszerűen csak élnek tovább és jó napot kívánok. Miért? Milyen jogon? Hogyan lehetséges ez? Ezekkel a kérdésekkel maradtam itt, amikre nem fog választ adni senki, emiatt a végét nem fogom soha befogadni. Ettől eltekintve ez egy ördögien jó könyv.