Amerikai istenek

Egészen szokatlan húzás Gaimantől, hogy hőse egy nagydarab félvér férfi, akinek bizonytalan, őslakosnak tűnő származásán rendre meglepődnek a fehér bevándorlóktól származó szereplők, ez pedig erősíti azt a sajátos iróniát, ami az egész regényt belengi. Árnyék bőrszíne persze irreleváns, de csak annyira, mint a bűvész fehér kesztyűje, ugyanis a szerző valahogy mindig-mindig visszatér a származására és annak bizonytalanságára, ráadásul úgy, hogy az anyja bőrszínére is csak egy betegségen keresztül utal, az apját pedig úgysem ismerte, szóval hagyhatnánk is. Viszont a könyv végén valahogy mégis csak számít az, hogy bármilyen származású lehet, és az ellenkezője is igaz lenne. Nem véletlen, hogy egy dialógusban Schrödinger macskája is szóba kerül, és ez a fajta bizonytalan kettősség olyan, mint a levegőben pörgő érme oldalai, amikről Árnyék maga döntheti el, milyenek legyenek, kivéve abban az esetben, amikor nem.

Olyan az egész könyv, mint Árnyék, és az ő érmetrükkjei: becsapós, trükkös, varázslatos, miközben teljesen valóságos. Könyv ez egyáltalán, vagy csak a szerző tréfája? Nem véletlen az sem, hogy Árnyék egyik utolsó könyvélménye a Súlyszivárvány, akinek szerzőjét ismerjük is, meg nem is, és az irodalma is végtelenségig értelmezhető. Amíg hősünk a börtönben tartózkodik, addig Hérodotosz munkáival foglalkozik, akinek történelmi ismeretei közelebb állnak a mesékhez. De vajon az Amerikai istenek valóságában Hérodotosz csodái nem válnak-e igazzá?

Ibis úr történetei is mesék, de igaz mesék, vagy ahogy ő fogalmaz: bizonyos mértékig igaz történetek. Ezek a sztorik szakítják meg novellák formájában a cselekményt, amik hol lazábban, hol szorosabban kötődnek Árnyék utazásához, de mindvégig erősítik azt a víziót és hangulatot, amit Gaiman megteremt, ahol az istenek és népi hiedelmek alakjai a félelmeink, vágyaink és babonáink manifesztálódásai, megtestesülései, akik köztünk élnek. Az emberek alkotják és feledik végül el őket, ahogy a sztárokat, hírességeket is, így megfosztják őket hatalmuktól.

Árnyék feladata nem az olvasó szórakoztatása, ő mint ahogy a neve is mutatja egyfajta kísérő: általa ismerjük meg a szellemes módon kommunikáló karakterek garmadáját, az ő fájdalmán szisszenhetünk fel, neki köszönhetően lehet részünk érzéki gyönyörökben és érezhetjük Mabel húsos pitéjének ízét, vagy hősünk halott feleségének illatát. Ha utazik, vele utazunk: legyen az egy autó hátsóülésén másnaposan, az ismeretlenbe egy buszúton, vagy transzcendentális és álombéli helyekre.

A regényben a furcsa dolgok mindennapossá vállnak, és a legegyszerűbb dolgok bonyolódnak túl, mint az említett érmetrükkök. Az Amerikai istenek tele van mitológiai utalásokkal, de nem kell túlságosan sok háttér információ az élvezetéhez. Keserédes regény, ahol megtanuljuk az ellenségeinket is meggyászolni, ugyanis váratlan helyeken érezhet az olvasó együttérzést, sajnálatot és reményt. Bár a lapok csak szépen lassan fogynak ebben a terjedelmes kötetben, előbb-utóbb a végéhez érünk, akár csak a történetnek is, méghozzá a lehető legtökéletesebb formában. Hogy mai szemmel tökéletes-e az egész sztori? Sokadik olvasatra az ember talál benne hiányosságokat, vagy hibának vélhető dolgokat, de mint élmény, tagadhatatlanul tökéletes, mint Laura chilije.

A 2003-as magyarországi megjelenése óta jó párszor elolvastam ezt a regényt. A Szukitsos példány nagy becsben van, a hozzáadott könyvjelzőre is vigyázom, nem csak a kötet belsejében bujkáló Gaiman aláírásra. Az Agaves jubileumi kiadás óta még több évfordulót ért meg az Amerikai istenek, és a puhafedeles könyvre nézve, jó párszor forgattam is a kezemben: kevés ennyire viseltes könyvvel rendelkezem, és kevés áll ennyire közel a szívemhez, és ez a 2026-os újraolvasásnál sem változott. Képes volt még mindig meglepetéseket okozni, viszont bármennyire is tökéletesnek találom a végét, meghatnia már nem sikerült úgy, ami ilyen sok olvasás után igazából nem is baj.

Nagyon vegyesek az érzéseim. Ez a könyv jobban tetszett részleteiben, mint egészében. Nekem a jubileumi, bővített kötet van meg, az elején a szerző előszava ezt tisztázza is: a korábbi verzió húzott, szerkesztett volt, mivel kiadók és szerkesztők sora ítélte túl hosszúnak, vontatottnak. Majd egy különleges kiadásra küldte el az eredeti, vágatlan kéziratot, mondván, hogy így sok minden megmagyarázásra kerül a történetben.
Hát nem tudom. 😅
Nem tartom magam műveletlennek mitológia terén, mégis gyakran azt éreztem, nem tudok eleget ahhoz, hogy megértsek a fő történetszálon kívül bármit ebből a kötetből. Nem átallok ilyenkor Google-lel könyvet olvasni, hogy mindenre rákeresgéljek közben, ugyanakkor itt az se működik igazán, ugyanis gyakran annyira homályosak az utalások, hogy azt se tudtam, mire keressek rá.
Mindettől függetlenül nagyon gazdag a mitológiai háttérmunka ebben a könyvben, ha az ember felismer valamit, az nagy sikerélmény, és azért sok ilyen jellegű sikerélményem volt olvasás közben.

A nagy egész viszont számomra csalódástkeltő, arányaiban túl sok előkészület egy túl semmilyen tetőpontra. Metaforikusan olyan, mintha egy olyan lufit próbálnék túl nagyra fújni, amin valahol van egy tűszúrásnyi lyuk, amiről nem is tudok, csak a nagy végjátékban, a feszültség totális felfokozottságában, amikor is pedig nem szétdurran, csak egyszerűen leereszt.
Árnyék túl apatikus főszereplő, mindent elfogad, semmire nem kérdez rá, túl sokáig elégszik meg azzal, hogy mások azt mondják neki, hogy "majd megtudod" és aztán nem zavarja, hogy nem tudja meg. Semmilyen hozzáállása, csendes meláksága miatt nehezen megkedvelhető figura, nem kínál kényelmes belehelyezkedést az olvasónak.


A regény stílusa egyébként számomra pont ebből fakadóan kissé minimalista és vontatott. Nincsenek gazdag tájleírások vagy szereplőjellemzések, mivel semmi és senki nem marad addig jelen, hogy érdemesnek ítéltessék erre. Illetve nagyon gyakori, hogy a homályos utalások közepette szerepel egy félmondat arról, hogy Árnyék végre RÁJÖTT, hogy mi zajlik körülötte, és hogy kell cselekednie. "Hát én meg nem. Elmondanád, kérlek???" Gondoltam ilyenkor magamban.


Rengeteg az elírás az utolsó 150-200 oldalban, és ezek nagyon bosszantóak.

"Világ út" - Világ úr helyett
"Elmolyosodott" - elmosolyodott helyett
"A kör alakú lékeket, amelyek nem már fagytak be" és hasonló szórendi, egyeztetési hibák.

Összességében nem mondom, hogy rossz volt, de túl sok a részlet, amit észben kéne tartani, amik viszont megjelenésükkor nincsenek fókuszban, jelentéktelenek, így nehezebb is rájuk visszaemlékezni.

Fanatikus mítoszrajongóknak ajánlom, akik viszont nem csak egy népcsoport vallási történeteit ismerik behatóan. Számomra felejthető olvasmány volt.

Nem az a lényeg, hogy zsákmánnyal térjünk haza a nap végén, hanem békével a lelkünkben.