A veszedelem kikötője

Ahhoz képest a borítón a kalózos tematikát még "A veszedelem kikötője" cím is segíti, csak egy rendkívül rövid epizód játszódik a hírhedt Feketehomok kikötőben, bár azt el kell ismerni, veszedelem az bőven akad ebben a kötetben is!

A könyv elején Kelyhesd városában hajléktalankodunk egy balulsikerült kincsvadászat után. Eléggé drámai kezdés, főleg hogy az első releváns cselekedetünk az élelemszerzés (kukából), és a különböző tárgyaink elcsencselése, ki tudja mennyire hasznos dolgokra. Kell is az energia és a mindenféle hasznos tárgyak, ugyanis egy kincsestérképhez is sikerül hozzájutni! Ha már tárgyak: elképesztően sok lesz ebben a könyvben, szinte menedzselhetetlen mennyiség, ráadásul pontosan kell leírni a külsejüket, mert marhára nem lesz mindegy a kígyóharapásra a barna, vagy a zöld löttyöt kell kenni.

Miután sikerült kijutni Kelyhesdről megkezdődik a kincskeresés! Kincskeresés?! De hát a borítón kikőtők, a fülszövegben pedig élőhalott hordák fenyegetnek. Na most akkor melyik lesz itt a mellékküldetés? Szépen lassan kialakul a kaland: a kincsek helyett csapdák várnak minket, ugyanis valaki azokra cseréli bosszúból. Társul hozzánk egy nyomkeresőnő Hakasan, legyen kinek a törött bokája miatt aggódni, és végre megérkezik az égbőlpottyant* dráma: Csontos Zanbar (a Tolvajok városa antagonistája) visszatért, és még nagyobb a feje! Tényleg nagyobb. Ezt külön kiemelik.

Szóval Csontos Zanbar megakarja támadni élőhalott seregével Yaztromo tornyát, és ha az elesik akkor Allansiának kampó és akkor tán még a Halállabirintust is betiltják, meg a Tűzhegyet is lezárják aztán mi lesz? Allansia nem a legjobb hely, bár talán minden fantasy rémségével jobb hely, mintha a Démonherceg uralkodna rajta.

Sikerül megismerkedni a tortákat kedvelő és igen tápos képességekkel rendelkező Yaztromot a varázslót, aki a Feketehomok kikötőbe (jessz) irányít minket, ahol meg kell találni egy másik mágust Nikodémuszt, akinek varázsgyűrűjével rendesen odalehetne vágni Zanbar seregének. Persze semmi sem ilyen egyszerű...

Elképesztően kalandos kötet, tele bizarr ellenségekkel és szituációkkal: hupikéktörpike paródia manókkal kell küzdeni, rájönni, hogy nem lehet megvesztegetni egy befőttesüvegnyi bárányszemmel az emberevő Norgult, illetve még matróznak is fellehet csapni a jó öreg Mungohoz 1-2 visszafogottan hasznos bejegyzés erejéig.

A befejezés nagyon epikus, és nem kényszeríti a játékost minden eszközzel rendelkezzen a győzelemhez (bár igen-igen hasznos lesz), ráadásul a kötet második fele igen nagyvonalúan bánik az ügyesség, szerencse és életerőpontok visszaszerzésével.

A második próbára sikerült végigjátszani (a rohadék dombi trollok már a Hóboszorkánynál is gondot okoztak), de nem azért mert könnyű lenne, hanem mert igen mákos döntéseket sikerült hoznom (bár a tökfejecskék engem is lehúztak egy aranytallérral). A kötet elején több olyan útvonal van, aminek igen könnyű elkerülése nehezebbé teszi a könyvet, de aztán már csak minimális kitérőket lehet tenni.

A 400. bejegyzésnél jót nevettem, ugyanis tortával ünnepelnek hőseink, ami teljesen abszurd, és úgy sejtem Livingstone valami diétán lehetett. Viszont amikor nevetve Hakasan szóba hozza, elkellene indulni a Bajnokok próbáján, mert ezek után az gyerekjáték lenne, akkor elment a kedvem a sütiktől. Azzal a szarsággal nem viccelődünk.

A kötet rajzai már eltérőek a klasszikusokhoz képest: kevésbé szénrajz jelelgűek, és kontúrosabbak. Talán a képregényszerűt mondanám, ami marha jól néz ki. Ami para az itt is ijesztő, de messze nem olyan zord hangulatúak mint a klasszikusok. Bár nagyon szép a magyar kiadást díszítő Balla Krisztián borítója, a fenyegető goblin ellenére is egy meghittebb kikőtőt sugall, em egy olyat, ahol ha nem figyelsz elhurcolnak kényszermatróznak.

*a rosszfej játékosokra harci héja guanó is loccsan, nem csak a küldetés.