A sötétség vadásza

Vannak jó krimik. Vannak nagyon jó thrillerek. És van Donato Carrisi.
Nem is tudom igazán mihez hasonlítani az ő könyveit, talán ahhoz, mintha a krimiírók nagy része kunyhókat építene, vannak köztük egészen pofás, szerethető, sőt néha kifejezetten mutatós kunyhók, Carrisi pedig közben valahol a háttérben felhúz egy kib@sz0tt palotát. Aprólékosan megtervezve, minden követ pontosan a helyére téve, titkos folyosókkal, olyan ajtókkal, amelyekről azt sem tudtad, hogy ott vannak, és mire a végére érsz, rájössz, hogy tulajdonképpen már az első oldalon beléptél a csapdába.
Számomra ő egyszerűen mester.
Az ő történetei nem azok a krimik, amiket az ember fél aggyal elolvas, közben főz egy kávét, majd a végén elégedetten felkiált, hogy "na, erre nem számítottam!”. Carrisi figyelmet követel. Gondolkodást. Azt, hogy észrevedd az apró részleteket, kapcsolatokat, furcsaságokat, az anomáliákat, miközben persze ő folyamatosan három lépéssel előtted jár.
„A gonosz az az anomália, ami ott van mindenki szeme előtt, de senki sem képes meglátni.”
A sötétség vadásza pedig pontosan ilyen.
A történet középpontjában továbbra is Marcus áll, a különleges képességű penitenciárius, aki olyan dolgokat vesz észre, amelyek felett mások egyszerűen átsiklanak. A gonosz nyomait keresi. Nem feltétlenül a látványosakat, hanem azokat az apró eltéréseket, amelyek azt üvöltik, hogy valami nincs rendben. És közben ott van Sandra, a rendőrségi fotós, aki szintén egészen különleges módon látja a világot. Imádom kettejük karakterét, mert egyikük sincs egyetlen tulajdonságra leegyszerűsítve. Marcus különösen elképesztően jól megírt figura: tele titkokkal, kérdésekkel, ellentmondásokkal és rétegekkel. Konkrétan olyan, mint Shrek szerint az ogre: hagyma. Rétegei vannak, és ahogy egyre többet tudunk meg róla, valahogy nem kevesebb, hanem még több kérdésünk lesz. Sandra pedig tökéletes párja ennek a világnak. Kivételes tehetségű fotós, intelligens, érdekes, sérült, de soha nem egydimenziós. Carrisinél egyébként is azt szeretem, hogy a karakterek nem azért vannak a történetben, hogy eljuttassák A pontból B-be a cselekményt. Ők maguk is a történet részei.
De még náluk is jobban lenyűgöz maga a sztori.
Mert itt tényleg minden mindennel összefügg. Egy apró részlet, egy furcsa mozzanat, valami, amit elsőre jelentéktelennek gondolsz… aztán egyszer csak kiderül, hogy krvár@ nem volt az. Carrisi pedig úgy pakolja egymásra ezeket a rétegeket, hogy közben folyamatosan azt érzed: valami nincs rendben. Valahol van egy anomália. Csak még nem látod.
„Nekünk nem adatott meg a kérdezés, sem pedig a tudás. Nekünk csak engedelmeskednünk kell.”
Talán pont ezért érzem azt, hogy Carrisi könyveihez kell egy bizonyos fajta olvasói türelem és nyitottság. Ha valaki egy gyors, egyszerűen fogyasztható, Freida McFadden-féle thrillerélményt keres, szerintem egyszerűen rossz helyen jár. És ezzel nem McFaddent akarom bántani, teljesen más típusú szórakozást ad a kettő. Carrisi nem akar minden második fejezet végén látványosan rád borítani egy csavart. Ő szépen, lassan bemászik a fejedbe, berendezkedik, aztán amikor becsukod a könyvet, közli, hogy kösz, ő akkor most itt marad.
„Ha az embernek nem kell aggódnia a jövőért, az olyan, mintha túl korán valósította volna meg az életcélját.”
Az ő könyveit olvasva érzem igazán, mennyire magas szinten lehet művelni ezt a műfajt. A történet kidolgozottsága, a hangulat, a pszichológia, a filozófiai és vallási kérdések, a gonosz természetének boncolgatása és az egész mögött húzódó gondolatiság számomra messze túlmutat egy egyszerű „ki a gyilkos?” történeten.
Ez egy okos, sötét, nyugtalanító és elképesztően aprólékosan felépített thriller, amely nemcsak szórakoztatni akar, hanem gondolkodásra is kényszerít. És talán ez benne a legijesztőbb. Mert Carrisi gonosza nem valami természetfeletti szörnyeteg, amit kényelmesen el lehet zárni a fikció világába. Túl emberi. Túl hihető. Túl közel van hozzánk.
Úgyhogy becsukod a könyvet, lefekszel aludni, és az agyad kis kukaca még órákig ott rágcsálja a gondolataidat, hogy „jó, de mi van, ha…?”
És akkor Carrisi még odadobja azt a mondatot, ami nálam mindent visz:
„A gonosz a szabály. A jó pedig a kivétel.”
Köszönöm szépen, Donato.
 A nyugodt éjszakai alvás amúgy is túlértékelt.

🥹🖤