A Ráma kertje

Mivel a rámaiak alapvető rendszere a triplicitás, a trilógia egyben kicsit hosszabb „kritikát” fog kapni, mint a könyvek egyesével, ezért mindenkitől elnézést kérek! 🙂
Kevés olyan regényfolyam van, ami ennyire megtartotta a figyelmemet, pláne három könyvön keresztül.
A történet szerint egy idegen objektum tűnik fel a Naprendszerben, és az embereknek természetesen oda kell menniük megnézni, hogy mi az. Az első Ráma afféle „ízelítő” az idegen technológiából, az emberek pedig alázattal, tisztelettel és mérhetetlen csodálkozással állnak hozzá. Rendeltetésének célja hiába is próbálnak mindent is felfedezni, megmagyarázni, előttük is rejtély marad.
A második Ráma érkezésére már felkészültebbek vagyunk, de ezzel együtt megérkezik az is, ami igazán „magával ragadott”, mégpedig a történet emberi oldala. A mai társadalmi berendezkedésünk sajnos nem távolodott el túlságosan attól, amit ezeken az oldalakon olvastam, és elszomorít, hogy egyesek gátlástalanul, másokon átgázolva mennek végig azon az úton, amit ők „sikernek” tartanak. Hogy ehhez ezt a csodálatos technikát IS kihasználják… És amikor úgy döntenek erre senki által fel nem hatalmazott emberek, hogy mindennek pusztulnia kell, mert "veszélyt" jelent ránk nézve, akkor elgondolkodom; miért csodálkozunk azon, ha esetleg tudnak is rólunk odakint, akkor nem vették még észre, hogy milyenek vagyunk? Hiába kutatjuk olyan elánnal a végtelen univerzumot, ha egyszer ebből senki nem kér! A hajón maradt trió (itt is a triplicitás) életének mindennapjai, a bátorságuk és emberségük engem teljesen rabul ejtett. Elfeledkeztem a helyről, ahol vannak, és néha olyan érzésem volt, mintha ott lennék velük.
A harmadik Ráma olvasása egy érzelmi hullámvasút lett, voltak benne részek, ahol szó szerint kiborultam, és feltettem a kérdést: MIÉRT? Miért kell az embernek, akárhova teszi is be a lábát, pusztulást hoznia magával? Miért érezzük úgy, hogy minden a miénk? Mi jogosít fel bennünket arra a sok szörnyűségre, amiket olvastam? Ezen sokáig nem fogok tudni túllépni, mert ugyan tudom, hogy ilyen az emberiség, de ezzel egy ilyen környezetben is szembesülni… A kiemelt idézet magáért beszél! Rengeteget vívódtam, hogy mit emeljek ki, de igazán a harmadik kötetből került elő az, ami mindent elmond!
Benyji karaktere „övön aluli ütés volt” az írópáros részéről. Családi érintettségből fakadóan különösen érzékeny vagyok a „hátrányban élő” gyerekekre, de az, ami vele történik az egyik fejezetben… hát, férfi létemre be kell vallanom, hogy órákig sírtam. 🩵 Megható, „szörnyű”, de egyben csodálatos sorokat raktak össze, és a család szó újabb, még lényegibb értelmet nyert számomra. Átérezni ismét egy anya érzéseit, amikor ezzel szembesül! Tudom magamról, hogy az életben sokkal nehezebben fogadtam el ezeket a nehézségeket, de itt leírva teljesen más „élmény” volt. Az előszóból kiderül, hogy az írófeleségek sokat segítettek megláttatni az olvasókkal, hogy miként élik meg a nők ezeket a dolgokat. Ezúton is köszönöm nekik, hogy "beavatkoztak"!
Egyetlen dolgot hiányoltam csak: ki, vagy mi volt az az idegen intelligencia, aki, vagy ami létrehozta a Csomópontot? A néhány „begyűjtött” fajon kívül sajnos nekem nem derült ki, pedig erről szerintem lehetett volna még néhány oldalon keresztül foglalkozni. De hát Clarke-ról tudjuk, hogy szeretett dolgokat eltitkolni olvasói elől.

Igazi sci-fi, a szó legszorosabb értelmében! Clarke ezúttal sem hazudtolta meg magát, mert amit leírt, az kortársaihoz hasonlóan olyan, mintha járt volna ott, a részese lett volna az eseményeknek, és mint afféle közvetítő, egyszerűen csak leírta a tapasztalatait.

Ha tud valaki a mai írók közül hasonló kaliberű regényt, kérem ne tartsa magában! 😁😁😁
Mindenkinek köszönöm, aki szánt egy kis időt az írásomra!