1918. július 17. Négy fiatal nő lesétál annak a jekatyerinburgi háznak a pincéjébe, amely egy ideje már az otthonuk és börtönük. Közülük a legidősebbik huszonhárom, a legfiatalabb mindössze tizenhét éves. Szüleikkel és öccsükkel együtt valamennyiüket brutális módon meggyilkolják. Bűnük csak annyi, hogy minden oroszok cárjának és cárnőjének a lányai. Helen Rappaport, a jeles életrajzíró az eddigi leghitelesebb beszámolót tárja elénk e könyvében Olga, Tatyjana, Marija és Anasztaszija nagyhercegnőkről. A lányok saját leveleiből és naplóiból merített, eleven képet fest életükről a Romanov-dinasztia végnapjaiban. Úgyszólván ez az első alkalom, hogy végigkövethetjük életútjukat a roppant kiváltságos, mégis erősen zárt világban, a jórészt egyszerűen eltöltött gyermekévektől kezdve a fiatal nővé érlelődésig, miközben megismerkedünk első romantikus szerelmeikkel, reményeikkel és álmaikkal, legvégül a forradalom és rettenetes következményei okozta traumával. Ez a lebilincselően olvasmányos, alapos kutatásokra épülő és mélységesen megindító könyv valósággal megszólaltatja a lányokat, és történetükkel csaknem egy évszázaddal a haláluk után is megrendíti az olvasókat.
Vannak könyvek, amikhez már az elején személyes kötődésed van…
Gyerekkoromban az egyik kedvenc mesém az Anastasia volt, így amikor megláttam ezt a könyvet, tudtam, hogy el szeretném olvasni.
Véleményem:
Ez a történet Olga Nyikolajevna nagyhercegnő, Tatjana Nyikolajevna nagyhercegnő, Marija Nyikolajevna nagyhercegnő és Anasztaszija Nyikolajevna nagyhercegnő életét mutatja be – nem csak történelmi alakokként, hanem hús-vér fiatal lányokként.
És talán pont ez benne a legmegrázóbb.
Látjuk őket gyerekként, nővé válva, álmokkal, vágyakkal, szerelmekkel…
és közben tudjuk, mi vár rájuk.
Ez az a fajta olvasás, amikor végig ott van benned egy csendes szorítás.
A könyv rengeteg levelet, naplórészletet és eredeti fényképet tartalmaz, ami még közelebb hozza őket – szinte úgy érzed, mintha valóban megismernéd őket.
Egy dolgot viszont kicsit sajnálok:
ez a sorozat második része, és bár így is teljes élményt adott, utólag úgy érzem, még erősebben hatott volna, ha előbb ezt olvasom, és csak utána a család tragédiáját feldolgozó részt.
Így talán még mélyebben megérintett volna az egész történet.
De ettől függetlenül:
ez a könyv hihetetlenül magával ragadó és megrendítő volt.
Összességében:
Egy gyönyörűen megírt, fájdalmasan emberi történet, ami nem hagyja érintetlenül az olvasót.
Nekem abszolút 5⭐ élmény volt. ✨
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat
„...és Miklós, mint mindig, felolvasott. Tobolszkba érve választása először a Vörös Pimpernel-re esett. Utána nekiveselkedett, hogy újra átolvassa a klasszikus orosz irodalmat. „Eltökéltem, hogy újraolvasom összes legjobb íróinkat elejétől végig (de angol és francia könyveket is olvasok)” – számolt be az anyjának.⁴³⁹ Most, hogy átrágta magát Gogolon, Turgenyevvel folytatta. De, miként Pankratov derülten feljegyezte, a kíséret tagjai gyakran tűntek unottnak, hogy ott kell ülniük csendben, miközben Miklós olvas, sugdosni kezdtek egymás közt, sőt el is bóbiskoltak monoton hangjára. Mindazáltal a felolvasás kétségtelenül jótétemény volt az egész család számára. Hamarosan megérkezett Sydney Gibbes, aki inkább gyermekeknek való könyveket hozott magával: angol kalandregényeket, mint például Alekszej nagy kedvencét, Sir Samuel Baker Partra vetve című regényét, Walter Scott műveit (Tatyjana és Anasztaszija az Ivanhoe-ért rajongtak), valamint Thackeray, Dickens és H. Rider Haggard regényeit. Olyan éhség uralkodott az olvasnivaló után, hogy Trina Schneider írt PVP-nek Petrográdba, hogy még több könyvet kérjen tőle: például Fonvizin, Gyerzsavin, Karamzin történeteit, amelyek a gyerekeknek nem voltak meg, valamint az orosz nyelvtanról és irodalomról szóló műveket. Tatyjana is írt neki, arra kérve, hogy küldje el Alekszej Tolsztoj regényeinek gyűjteményes kiadását, amit ő sajnos nem hozott magával.” 439-440.o.
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat