A fekete nyelvű tolvaj

A zord hangulatú borító könnyen téveszthetett meg, ugyanis egy ilyen jellegű, sötét fantasyt vártam, nem pedig egy humorral teli pikareszk kalandregényt. Persze ahol én Mörk Borgot várok, nyilván D&D-t kapok az arcomba, de legalább véres buzogány formájában, ugyanis a könyvben egy goblin háború tépte, nyomorult és traumatizált világon játszódik, ahol hőseink indulnak már-már szerepjátékos stílusban küldetésükre. Erős a nyitás, a csata az erdőben, de aztán átmegyünk a fogadóban tivornyázáshoz és a küldetés elfogadása jelenethez.

Az elbeszélő, Kinch az olvasót beavatja világának közelmúltbéli történelmébe, a népek közötti különbözőségekbe, konfliktusaikba és pénznemeikbe, ami engem inkább fáraszt mint szórakoztat. Akárcsak a humora: az egész regényt áthatja, de sajnos ritkán csalt mosolyt az arcomra, pedig a trágár, vulgáris, profán és kecskeszaros poénok nem állnak távol tőlem, de az esetek nagyjában inkább éreztem vicceskedésnek a leírásokat mint viccesnek.

Bármennyire is kilátástalan és nyomorult ez a világ a legtöbb fantasyhez képest, a benne őgyelgő Kinch komolytalanná teszi, aki persze nem átlagos tolvaj: tudja mikor lesz szerencséje és születése óta bármilyen szöveget képes elolvasni akkor is, ha számára ismeretlen nyelven íródott. Emellé persze picit varázsol is, és kevesebbszer vágják pofán mint kellene, így a nyelve nem csak fekete, de eléggé fel is van vágva.

Mivel Kinch semmit sem vesz komolyan, így nehéz bármit annak venni, vagy drukkolni neki, viszont a közte és többi karakter közötti kémia szépen lassan összeáll valami érdekessé. Norrigallal való romantikus szál szerethető, és cseppet sem eröltetett, viszont amitől sokkal többet vártam, de így is kielégítő lett, az a dezertőr Kinch és a veterán Malk közötti konfliktusból kialakuló barátság. Galva a szigorú lovagnő hatékony ellenpólusa a tolvaj Kinchnek, de a könyv végére sem tudtam megkedvelni őt, pedig hozzá fűzödött a könyv legjobb poénja, amikor méltatlankodik a saját vizeletüket az ő boroskupájából inni kívánó hajótöröttökön. A legkedvesebb szereplőm Sesta az orrgyilkosnő volt, akiből sokkal többet elviseltem volna. Közte és a Kinch közötti párbeszédek egyszerre voltak förtelmesen baljóslatúak és érzékiek. Egy másik fontos szereplő, a csendben a háttérben meghúzódó róka isten Fothannon, akihez Kinch rendre imádkozik több-kevesebb sikerrel.

Bár maga a cselekmény számomra túlbonyolított volt, azt elismerem, a világ amit a szerző mögé épített az támogatta a történéseket, és képes volt érdekfeszítő maradni, illetve kalapemelés az író stílusának is, amit a fordító nagyszerűen átadott! Időbeli ugrások, humorosból elegánsan drámaiba hajló elbeszélési mód, pompás versek. Van valami egészen ellenálhatatlan abban ahogy Buehlman ír, akkor is, amikor a szürreálisnak szánt részek inkább zavarosak mint különösek. Illetve a kötet végén van két váratlan esemény, amiknek a magyarázatához pár száz oldalt visszakell lapozni, az olvasó megértse miért történt, ugyanis az elképesztő mennyíségű információból nem könnyű értelmezni, mi az ami szófecsérlés és mi az ami releváns információ. Vannak bajok, de valahogy még is működik, talán azért, mert hiába nem érdekel ennek a fantasy világnak a sorsa, képes érdekessé tenni, meglepni, meghatni és egyes szereplőket sajnálni.

Nem rohanok elolvasni az előzménykötetet, de nagyon bízom a folytatásban, és hogy az író horror könyvei is lefordításra kerülnek!

...ja és akit nem érint meg Csirkefogó szála és a köszönetnyilvánítás, az egy utolsó kark!

Az elbeszélő ars poeticája is lehetne: