A ​dél-karolinai olvasókör útmutatója vámpírok ellen

Horror a Lila akác közben!
Röviden így jellemezném a könyvet. Vagyis tradwife-ok életébe nyerhetünk betekintést, akik egytől egyig véresek lesznek a történet végére.
"Azt akartam, hogy Drakula álljon ki az anyukám ellen.” Írja Grady Hendrix az előszóban és azt kell mondanom, a szerző stílusosan teljesítette ezt a kihívást.
Adott egy idilli kisváros. Paticia Campbell egy háztartásbeli asszony, két kamasz gyerekkel, a férjével, a szenilis anyósával és egy kutyával éli az amerikai álmot. Nincs más dolga, mint főzni, mosni, takarítani a családja után, esetleg bájcsevegni a szomszédokkal. Hozzá hasonló feleségekkel olvasóklubbot alapítanak, amit egy közös szenvedély fűt. Annyira unalmas hétköznapjaik vannak, hogy valós gyilkosságokról és bűntényekről szóló könyveket olvasnak, hogy egy kis izgalmat csempésszenek az életükbe. Akkor változik meg minden, amikor egy este Patriciát megtámadja a szomszéd öregasszony. A néni unokaöccse James Harris segít neki, aki oda is költözik, miután az idős nő meghal a kórházban. Patricia rögtön a bizalmába fogadja Harrist és sokmindenben a segítségére lesz. Hamarosan furcsa dolgok kezdenek történni a környéken és lassan ráébred, a férfi nem az, akinek mondja magát. Harris az ujjai köré csavarja a város lakóit, sőt Patricia családját is, mi több a nő ellen fordít mindenkit. Patricia csak az olvasókör tagjaiban bízhat.
Imádtam ezt a könyvet. A jó horrorelemek mellett szomorú tükröt tartott, hogy a férfiak miként nyomták el a feleségeiket, nem is olyan régen. A legdurvább nem is a vámpír a történetben, hanem az a közeg amely úgy gondolja a pénz és a befektetések előrébb valók egy buta tyúk képzelgéseinél. Így mondhatták a szomszédok nem egy valódi sorozatgyilkosra, hogy: sose gondoltam volna róla, olyan rendes embernek tűnt. Egyébként tele van a könyv para, morbid és bizarr jelenetekkel, alig várom a filmes adaptációt, mert ez mozivászonért kiállt. Örülök, hogy ezt a könyvet választottam Halloweeni hangolódás gyanánt, csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla.

Ha csak annyi lenne a könyvben, amit a címe sugall, nem lenne több egy gegnél, ahol egy barátságos falu olvasóköre vámpírvadászatra adja a fejét. Eleinte nem is tűnik többnek, olyan szinten hozza a komfortos vidéki hangulatot és utalásokat a hagyományos vámpírklisékre, hogy szinte bántóan egyszerűnek tűnik a könyv. Pedig a horror nemcsak a vérszopó szörnyeteg képében jelenik meg, hanem a kötet elején házifeladattá silányuló szabadidős tevékenységnek szánt könyvklub kötelező olvasmányánál is. Nem csak egy sorozatgyilkos karmai közül kell eliszkolni: a mindennapok egyhangúsága, a hétköznapok mókuskereke és a meg nem becsült háziasszonyi lét is mind olyan elemek, amikből csak menekülni lehet. Ebben az esetben az eszképizmus ráadásul a valódi bűncselekményeket taglaló kötetek irányába sodorja Patriciát és barátnőit.

Nagyon bölcs a szerző, hogy nem engedett a nosztalgiavonat csábító füttyszavának, a történet ugyanis hiába játszódik a kilencvenes évek első felében, nem dobálódzik korabeli zenekarokkal és filmekkel, nem utal rövid divatokra és a korabeli politikára. Persze hálás lenne, és ellenálhatatlan, de a figyelmet elvonná a horrorról. Ami szintén kínálna egyfajta homázsirodalom-hívást, de a kötet nem paródia, nem utaláshalom és nem akar tiszteletadás lenni — egy teljesen eredeti művet alkotott Grady Hendrix, ami persze ismerős nyomokon jár, de a kliséhalmok félrevezetőek. Hamis biztonságérzetet adnak a jól ismert elemek, hogy aztán a szerző két lap között óriási, véres pofont adjon az olvasónak.

Ugyanis a paródiába hajlóan kispolgári és kertvárosi tevékenységek közé olyan szörnyűségeket csempész, amik iszonyata nemcsak a kontrasztból fakad, hanem a zsigeri realisztikusságukból. Grady Hendrix sebészi pontossággal és ráérős részletességgel ír az iszonyat különböző formáiról, ahol senkit és semmit sem kímél, főleg nem az olvasót. Egy jó horror ráadásul képes több lenni puszta riogatásnál, és ez is kísérletet tesz rá: mielőtt a vámpír megjelent volna Patricia életében, már akkor ott lapult a közösségben a kapzsiság, a nők lekicsinylése és a feketékkel szembeni ellenszenv. A szörnyeteg nem egy új dolgot hozott a felszínre, hanem rámutat olyan problémákra, amik mindig is ott voltak, és azokra épít, hogy bebetonozza magát a közeg életébe.

Itt válik gyengébbé az írás, ugyanis szájbarágós. A kötet eléggé fekete-fehéren kezeli a témákat, és önismétlő; illetve felmerül a kérdés, vajon lehet-e beszélni a patriarchátusról a férfiak demonizálása nelkül? Grady nem maszatol: nem kísérli meg a családfők viselkedését a vámpír számlájára írni, a vérszívó nem bájol meg senkit, nem egy bábmester, ezek az emberek következetesen viselkednek úgy, ahogy, és ez tagadhatatlanul imponáló koncepció. Egyetlenegy személy van csak, akivel kapcsolatban gesztus történik arra, hogy nem egy megátalkodott nőverő, csalfa személy, az pedig Kitty férje. Persze ő sem tud egyértelműen kivétel lenni, amiről csak a szerző tehet. Persze ez a diskurzus sokkal összetettebb ennél, és izgalmas vitákat tud beindítani kellően értelmes környezetben.

De ha már szörnyeteg férfiak, aki mellett nem szabad elmenni, az Conrad. Benne nemcsak egy hímsoviniszta frátert találunk, de egy a családját elhanyagoló, kapzsi, karrierista, gázlángozó faszparasztot is, aki ráadásul visszaél medikusi és pszichiátriai ismereteivel, hogy elérje céljait.

A korábban említett önismétlő népnevelés mellett a másik hátrány a deus ex machina megoldás a végső leszámolásnál és a véletlenszerűen alkalmazott természetfeletti motívumok megjelenése: a szellemszálon problémázni furcsa egy vámpírtörténetben, de a naturalista fókuszt elveszi, továbbá miért csak egyszer alkalmazza a vérszopó az állatokat irányító képességét? Hiába vannak jól megírva ezek a részek is, egyszereűen kilógnak a sztoriból. Egyébként a szereplők szerethetőek, izgalmasak és a dilemmáik átélhetőek, dialógusaik szórakoztatóak. A kocogva beinduló cselekmény kegyetlenül drámaivá és megdöbbentővé válik, a befejezés pedig megható, érzékeny húrokon képes játszani.

Bónusz tanács és értetlenkedés: ha befejezte valaki a könyvet, olvassa újra az olvasókörös részt, ahol James Harris is felbukkan, mert parádés. Illetve csak úgy elmegy mindenki amellett, hogy a könyv fülszövege/tartalmi leírása AI-halumódra téves?

A borzalmak városa annak idején sokat lendített azon, hogy visszaadja a hitemet a vámpíros történetekbe, ezt a vonalat vitte tovább most Grady Hendrix, A dél-karolinai olvasókör útmutatója vámpírok ellen címet viselő regényével.

Egy amerikai kisvárosban vagyunk a 90-es évek elején, amikor még nem hálózta be az internet a mindennapokat, és a szomszédok is jóval összetartóbb közösséget alkottak. Klasszikus kiindulópont: a háziasszonyok hétköznapjaik egyhangúságából kiszakadva könyvklubot alapítanak, ahol különféle megtörtént gyilkosságokról szóló kötetekben találják meg a maguk szórakozását. Mivel ez már önmagában is némi magyarázkodást igényelne otthon, a férjeik előtt alibi olvasmányokkal fedik el valódi választásukat. Főszereplőnk Patricia, aki leginkább hétköznapi viszontagságaiból menekül a könyves összejövetelekre, hamarosan azonban egy titokzatos idegen forgatja fel a nő, vele együtt pedig a kisváros életét, miközben egyre nehezebb eldönteni, kiben és miben bízhatnak.

Imádtam a klisékkel teli, igazi retro amerikai kisvárosi feelinget, és az ebből építkező, sorokat belengő társadalomkritikát. Az író remek közegbe ágyazta természetfeletti teremtményét, aki fokozatosan szivárog be a mindennapokba, anélkül, hogy ez tudatosulna az emberekben, és akik közül a legtöbben mit sem sejtve esnek a bűvkörébe. A horror részét így nem is maga a gonosz jelenléte, hanem a beszivárgása és az általa kiváltott hatások adják, amelyek révén az egymáshoz legközelebb állók is ellenségekké válnak, így akik ódzkodnak a borzalmaktól, azoknak is nyugodt szívvel ajánlom.

A könyv további erőssége Patricia, aki ezekből a bonyodalmakból egy igazán erős és hiteles főkarakterré válik, miközben a rá nehezedő terhek és az egyre súlyosbodó helyzet közepette rátalál saját erejére. Régen találkoztam ennyire jól megírt szereplővel, de mellette mindenki másnak is megvan a maga kis szerepe, amivel az adott helyzetben hitelessé és működőképessé tudja tenni az egész történetet.

Rettentően hangulatos volt az egész, egyszerre tudott szórakoztatni és elgondolkodtatni egy teljesen hétköznapi, mégis egyre nyugtalanítóbb kisvárosi világon keresztül, némi borzongással karöltve.