A vándorló palota

Olvasás közben nagyon vegyes érzéseim voltak, hiszen Miyazaki filmjét nagyon régóta imádom, jó párszor láttam, és hát nem gondoltam volna, hogy ennyi újdonságot fog adni a könyv. A két művet tudatosan érdemes lenne külön kezelni, a könyvet inspirációként alapul véve a filmhez. Már persze ha csak a könyvről szeretnék véleményt írni, az összehasonlítás más kérdés. Csak egyszerűen nagyon nehéz nem hasonlítani, gyarló vagyok, tudom.
Van sok dolog, ami alapjaiban más a két műben, így a cselekedetek mögötti indokok is változnak, ami valahol a könyvben működik jobban, valahol a filmben. Összességében nekem tetszett, hogy nem volt háború, épp csak a szele lengte körbe a hangulatot, de nem voltak bombázások. Ez által kicsit nyugodtabb volt a történet, és valóban rá tudtunk koncentrálni a Howltól és a Puszták boszorkányától való félelemre és pletykákra.
A történet gyorsan elmeséli önmagát, néha vissza-vissza kellett olvassak, ha épp nem koncentráltam annyira a szövegre, mert egy-két mondat elég volt, hogy 180 fokos fordulatot vegyen a cselekmény. Ez nem volt negatív élmény, sőt. Én kényelmesedtem el mostanában.
Elolvasva a második rész fülszövegét nem mondanám őszintén, hogy várom a folytatást, ahogy érzékeltem totál új szemszöget és karaktereket kapunk, de azért nem teszem messzire ezt a sorozatot.

Ez a könyv tartalmazza gyerekkorunk meséinek összes klasszikusnak mondható elemét, emellett mégis újszerű, mai történet. Az írónő egyszerűen fogott egy nagy mozsarat, beleszórta az összetevőket és lám, igazi varázslat történt. Mindenki ismeri a hármas szám mágikus erejét, a három testvér történetét, a legkisebb fiú/lány szerencséjét, és azt is, hogy mindig a legidősebb kapja a legkevesebbet. Sophie Hatter a legidősebb testvér és tudja, hogy ezzel a sorsa meg is van pecsételve, ezért nem is vár túl sokat az élettől, hagyja, hogy történjenek a dolgok, és látszólag ezzel teszi a legjobbat önmagának. Persze ahhoz, hogy a története el tudjon kezdődni, előbb kell egy gonosz boszorkány, aki megátkozza és ezzel kimozdítja őt unalmas hétköznapjaiból. A dolgok működésbe lendülnek, éppen úgy, ahogy a valóságban is, és ez a párhuzam nagyon tetszik, azt sugallja az olvasónak, hogy a saját meséjét éli éppen.

Tovább: https://www.langmadar.hu/2025/04/diana-wynne-jones-vandorlo-palota.html

Szerettem a sokféle mesét, és valóságot, ami össze volt fűzve ebben a regényben, s igazán örültem, hogy nem láttam előtte a rajzfilmet*, mert akkor annak vizualitása talán kicsit elhomályosította volna a regényét. A mesés elemek mellett nagyon megragadott a szereplők valóságos volta és hogy mennyire hétköznapian tudtak viselkedni, tetszett, hogy Howl hiú volt, Sophie pedig folyton morgolódott, mert mégis mennyi mindent megengedhet magának az ember lánya, ha hirtelen öregasszony lesz belőle. Diana Wynne-Jones fantáziája teljesen elvarázsolt, lenyűgözött, ahogy a mesét szőtte és egyre több fonalat vitt a történetbe. Ami viszont levont a könyv élvezetéből, az a stílus volt, s ugyan eredetiben nem ismerem a szöveget, ezért a szerkesztőt rónám meg, hogy nem igyekezett változatosabbá, gördülékenyebbé és kevésbé hibássá tenni a fordító munkáját.

Szóval igazából örülök, hogy végre sikerült elolvasnom egy Wynne-Jones könyvet, de az az érzésem, hogy kicsit több törődést érdemelne a szerző.