A hatalom

Bevallom, hogy ettől a könyvtől a borítója miatt megrémültem, és úgymond kerültem, mert attól tartottam, hogy olyan hatása lesz rám negatív értelemben, mint amilyennek számítottam a Szolgálólány meséjére [off](amely végül sajnos egy nagy csalódás lett)[/off] a sorozatban lévő pillanatképek alapján. Végül Evelin (@Linszyy), a Pergamenre hányt szavak YouTube-csatornájának legelső videójával adta meg nekem az erőt, hogy valamikor elolvassam.

Milyen lehet az a könyv, amelyet úgy ajánlja olyan közismerten feminista közszereplők, mint Emma Watson, Margaret Atwood, sőt még Barack Obama volt USA-elnök is, miközben ez a női egyenjogúság eszméjének szélsőségesebb keménymagjával kapcsolatban egy figyelmeztető jelzés? (Ugyanis az eszme csendes, nagy többsége nem azt a sztereotípiát képviselik)

Ennek a könyvnek az alakulása összességében eléggé megrázó volt, amely onnan indul, hogy a lányok felfedeznek egy különleges képességet, nevezetes egy extra szerv következtében képesek áramot szórni, mint az elektromos angolnák, amikor kapcsolatba lép az áldozatával. Ezen specialitás felfedezését követően egyesek idővel visszaélnek ennek hatalmával. Négy-öt szereplő szemszögéből ismerjük meg a folyamatot, és mindannyian mást-mást képviselnek.
* Roxanne – személyes bosszúja eszközeként használja az áramot
* Tunde (ejtsd: Tundi) – az egyetlen férfi főszereplő, ő a média szereplőjeként ismeri meg a hatalom bekebelezését.
* Margot – ő a politikában használja fel a megrázó hatalom erejét, kulcsszerepet játszik a lánya is.
* Allie – ő pedig a vallásban használja fel a hatalmat.

Ettől a könyvtől körülbelül Védett férfiak 2.0-t vártam, amelyet jórészt meg is kaptam, elsősorban azzal, ahogyan a különleges képesség felfedezésekor, a Lányok Napján kialakulnak a sajátos politikai hatalom, vallás, a média működése stb. Ezáltal polarizálódik a világ, amelyet az utóbbi években, főleg az utóbbi hónapokban érezzük ennek hatását. Mondhatni Naomi megjósolta azt, hogy a megosztottság jelensége egyre erőteljesebben alakul. Végeredményben olyan világ alakul a regényben Moldova déli területén (átkeresztelve Besszáriára), amely szinte ugyanúgy működik, mint néhány éve Szaúd-Arábia*, csak biológiai nemben fordítva.

Sajnos néhol olyan helyzetben van ez a könyv, mint az előbb referált Védett férfiak, vagy különösen az 1984, vagy az Állatfarm hogy egyesek ezt használati útmutatóként, nehogyisten a bosszú eszközeként használják, nem pedig elrettentő példának.

Külön szeretném hangsúlyozni a regénynek a keretes szerkezetét, ugyanis a történet egy férfi, „Neil Adam Armon” által megírt történetnek a kézirataként mutatkozik. Ez az álnév azonnal feltűnt nekem, hogy ez az írónőnek a férfi anagrammája, nagy valószínűséggel annak is köszönhető, hogy előtte a Harry Potter és a Titkok Kamráját olvastam újra, melynek vége felé kiderült, hogy a sorozat főgonosza hogy alakította ki a rettegett nevét. Nos, a keret elején és végén a „szerző” üzenetet vált Naomival, aki a kiadó szerepét tölti be. Na, ott a legutolsó mondat eléggé ütős és elgondolkodtató egy adott – szerintem költői – kérdésre.

Végső soron nálam ez is az a könyv, amelyre azt mondom, hogy bármilyen lenne róla a véleményem, megérte elolvasni. és eléggé elgondolkodtató a hatalom felhasználásával, illetve azzal való visszaéléssel kapcsolatban.

*Szaúd-Arábiában mára engedélyezik a nőknek például autót vezetni, illetve azt, hogy egy férfi felügyelete nélkül ügyintézhet, amelyre évekkel ezelőtt nem volt nekik lehetőség.

Értékelés eredeti időpontja: 2021. február

Remek gondolatkísérlet ez a regény, amin érezhető a nagy disztópikus elődök nyoma (Merle: Védett férfiak, Atwood: A szolgálólány meséje), de újszerűen, a kemény téma ellenére szórakoztató formában megvalósítva. Érezhető a bejegyzésből is gondolom: nagyon tetszett, biztosan újra is fogom olvasni - izgalmas, merész és mélyen megérintett. Több jelenetnél úgy éreztem mindjárt az én kezemből is elektromosság fog kicsapni.
Bővebben a blogbejegyzésemben ;)

Szerintem ez a könyv az utóbbi tíz év egyik legfontosabb műve a fantasztikum területéről.
Nem azért, mert irodalmi értelemben véve egy megismételhetetlen alkotásról lenne szó, hanem azért, mert olyan tükröt tart a nemi szerepekkel kapcsolatos mai diskurzusok elé, amelyek mindenkit elgondolkodásra késztet.

Ha jól értem a szerzőről olvasható anyagokat, akkor Margaret Atwood vette egy időben a szárnyai alá, és teljesen megérdemelten. Bár az ilyen összehasonlításoknak vélhetően nincs sok értelme, de számomra több okból mérhetetlenül többet nyújtott ez a könyv, mint a manapság oly' felkapott _Szolgálólány meséje_.

Az erőszaknak nincs bőrszíne. Nincs osztálytudata. És nincs neme sem. Az ember ember általi elnyomása nem attól függ, hogy mi van a lába között, vagy mire hajlamosítja őt a genetikai öröksége. A _Hatalom_ ugyan a nők társadalomban elfoglalt helyének a megváltozásáról szól, de a szédületes ereje abban rejlik, hogy bárkit oda tehetünk a helyükre, bárkiből lehetne ebben a történetben áldozat vagy zsarnok. Lehetnek azok a szőkék vagy a szemüvegesek, az alacsonyak vagy a soványak, az ázsiaiak vagy éppen a gazdagok. Bárki. Manapság az áldozati pózolásnak valóságos kultúrája alakult ki, hatalmas követőtáborral bíró influencerek vallják magukat különféle eszmék áldozatának, holott a struktúrák pusztán a személycseréktől nem változnak meg.

A történetet az is intelligensebbé teszi, hogy "orrnehéz", azaz nem egy létező társadalmi rendet kapunk, amelyik valamikor a régmúltban alakult át korunk társadalmából, hanem éppen ellenkezőleg. Olyan világban kezdünk, amely a miénkkel megegyező problémákkal küzd, és szép lassan csúszunk át egy másikba, ahol a szerepek alaposan kicserélődnek. A kész disztópiát pedig a keretül szolgáló levelezésbe, valamint a történelmi feljegyzésekbe és régészeti/művészettörténeti tárgyú képekbe ágyazva kapjuk meg, kiskanalanként adagolva. Ez a megoldás valósággal simogatta bölcsészlelkemet.

Sokat töprengtem azon, hogy vajon ez a könyv megérdemli-e a feminista jelzőt. Azt hiszem, igen, de nem feltétlenül azért, amiért elsőre gondoljuk. A női szereplők jelentős része ugyanis komoly pokoljáráson megy keresztül, vastagon érintve a társadalom vakfoltjait, amelyekben nők sokasága tűnik el és éli le az életét az élhető jövő reménye nélkül. De a harmadik hullámos feminizmus nyelvfabrikálóinak, vagy a 21. század numerus claususáért küzdő kvótaharcosoknak nagyon is betesz a könyv üzenete, amely szerint teljesen mindegy, hogy ebbe a képletbe a zsidót és az árját, vagy a nőt és a férfit helyettesítjük be.

Van még egy nagy erénye, amelyet az értékelések kevesebbet hangsúlyoznak, ez pedig az, hogy egyfajta hitet tesz a demokratikus berendezkedés mellett. Nem vagyok benne biztos, hogy ez egy tudatosan megvalósított szándék volt a szerző részéről, és nem is tolta előtérbe ezt a szálat, de mégis kiolvasható belőle. Az illiberális rendszerek, legyen szó egy kelet-európai államról vagy éppen egy még tradicionálisabb teokráciáról, nem alkalmazkodtak a változáshoz, vagy a kapcsolatrendszereikben, vagy a brutalitásukban bízva buktak el. A történetben megjelenő nyugati struktúrák viszont a maguk módján kezelték a kérdést, és fokozatosan gyűrűzött bennük végig a változás, esélyt kínálva a kataklizma elkerülésére. Manapság divatos a csizmánkat beletörölni az évszázadok alatt megszerzett szabadságjogokba és lefitymálva vagy relativizálva gondolni a demokráciára, úgyhogy a könyv ezen vonása nálam plusz pontot ért.

Ha feltétlenül bele szeretnék kötni ebbe az alkotásba, akkor talán a vallási vonalat említeném, hiszen például a katolicizmus pont a strukturáltsága okán állna ellen a leírt tanváltozásoknak (igaz, még ha egy fél mondat erejéig, de ezt jelzi a szerző). Megértem azokat is, akiknek a stílusa nem fekszik annyira, és valóban kíváncsi lettem volna az "átlagos", tehát a főszereplőknél kevésbé traumatizált személyek reakcióira és gondolataira. Mindez azonban egyáltalán nem rombolta az olvasmányélményemet.

Szinte biztos, hogy elő fogom még venni. Ha egyszer fel kell majd sorolnom a tíz legmeghatározóbb olvasmányomat, alighanem bekerül közéjük Naomi Alderman könyve is.