Pénelopeia

🦉Miért éppen most?
Közös olvasás volt @cukormalnaval, ráadásul két legyet ütöttem egy csapásra, egyaránt olvastam a #sajátpolcról és a #fogadjörökbeegyírót kihíváshoz.

🦉Mire számítottam?
Nem ez volt az első Atwood könyvem, ráadásul szeretem a görög mitológiát, szóval valami különlegesre.

🦉Mi történt valójában?
A Pénelopeia Odüsszeusz feleségének történetét dolgozza fel. Róla az Odüsszeiában, és úgy általában az a kép maradt meg, hogy hűségesen várja a férjét, amíg az kalandozik és addig is távoltartja a kérőket, akik a vagyonára pályáznak.
Nos Margaret Atwood egy egészen új szemszögből mutatja Pénelopeiát. Ő maga a narrátor, aki elmeséli az élettörténetét, érdekes módon a modern korban, Hádész alvilágából nézelődve. Atwoodnak sikerült a sztereotípiákon túllépve, valódi karaktert adni Pénelopeiának. Ironikus, már-már gúnyos hangvételben mesél a nők helyzetéről, a férfiakkal való kapcsolatáról. Nem volt könnyű helyzetben, de nem mentegeti magát a felelősség alól abban sem, ami a 12 szolgálólánya sorsát illeti. Ez adta a történet másik érdekességét, ugyanis Pénelopeia elbeszélését megszakítja a szolgálólányok kórusa, akik ilyen-olyan formában elbeszélik mi történt velük pontosan. Ez, a szerző regényhez fűzött utószava szerint is, a görög tragédiákat idézi. Érdekesen bánik a mitológiai elemekkel, mert sok mindent megtörténként könyvel el, viszont az istenek és maga Odüsszeusz történeteit is kérdésessé teszik.

🦉Mit adott?
Görög mitológiát szépirodalmi köntösben, és egy rendkívül jó olvasási élményt.

🦉Min akadtam fenn?
Nekem a szolgálólányok kórusa az elején kifejezetten idegesítő volt, viszont később rájöttem, nekem a verses megoldással volt inkább bajom.

🦉Kinek ajánlom?
Azoknak, akik szeretik a görög mitológiát és persze magát Atwoodot.

🦉Megy vagy marad?
Mindenképpen marad, szeretném összegyűjteni a szerző könyveit.

Számtalanszor feküdtem neki és kezdtem újra az értékelésemet, úgyhogy most csak úgy „in medias res” belecsapok a közepébe: szerettem, jó volt olvasni, nemhogy lekötött, de nehezen hagyott magamra. Mondjuk hozzá kell tennem, hogy nem is nagyon volt ideje rá, ugyanis egy mítosszal foglalkozó egyetemi szemináriumra kellett elolvasnom és csak néhány napom volt a befogadására.
Különleges történet a Pénelopeia. Két hang szólal meg a regényben: az Odüsszeiából, a hűség mintaképeként ismert Pénelopéé, Odüsszeusz király feleségéé, aki halála után meséli el élete történetét, a mitológiából jól ismert részletekkel együtt, olykor akár felül is írva azt. A regény másik szólama az Ithakai udvar és Pénelopé 12 szolgálólányának története. Szomorú, hogy az ő sorsuk, rendkívüli brutalitása ellenére teljesen elhallgatott marad, Homérosz éppen csak megemlíti. Atwood, ellenben oldalakat áldoz a tiszteletükre, bár megjegyezném, hogy így is kisebbségben lesznek képviselve Pénelopéval szemben, viszont izgalmasan ütközteti a két nézőpontot: aztán döntse el az olvasó, hogy kinek ad igazat.
Nagyon vártam tőle a katharzist, ami sajnos elmaradt. Emiatt a szerkezetét okolom, nem értem miért kellett az első oldalakon összefoglalni a katarzist tartogató szálat. Illetve de, tulajdonképpen értem, mert így teljesen más megvilágításba kerültek a két szólam által elmondottak, de úgy vélem nem túl olvasóbarát megoldás.
Voltak humoros jelenetek, ahol jókat nevettem, miként írja felül és át az eredeti mitológiai történeteket. A kedvencem az volt, amikor Odüsszeusz és az egyszemű óriás homéroszi történetét máshogy állítja be.
Összességében végül megbocsátottam neki a számomra nem tökéletes befejezést, mert a Pénelopeia volt az első mitológiai retelling, amit olvastam, valamint neki köszönhetem, hogy a műfaj iránti eddigi minimális érdeklődésem már-már szenvedélybe csapott át.