Cel mai cunoscut și mai iubit roman al lui Sandor Marai, o meditație filozofică strălucită și tulburătoare asupra prieteniei, dragostei, răzbunării și trecerii timpului. După patruzeci și unu de ani, doi bărbați, prieteni inseparabili în tinerețe, se întâlnesc pentru ultima dată. Fiecare dintre ei a supraviețuit așteptând acest moment. Unul, în castelul strămoșilor, retrăind trecutul în fiecare zi, celălalt, călătorind prin lumea largă, fugind în fiecare zi de același trecut. Între ei, ca o umbră, se află amintirea unei femei. Reîntâlnirea are loc în același decor ca în urmă cu patruzeci și unu de ani, pe masă ard aceleași lumânări albastre, cei doi iubesc în continuare aceeași femeie. Mitteleuropa tinereții lor nu mai există însă, iar răzbunarea îndelung plănuită nu le poate reda nici prietenia, nici dragostea. Lumânările ard până la capăt, cel mai cunoscut și mai iubit roman al lui Sandor Marai, a apărut în 1942, într-un moment puțin prielnic pentru literatură, și a fost redescoperit la sfârșitul secolului al XX-lea, fiind trecut direct în rândul capodoperelor (traducerea în italiana apărută în 1997 a fost, luni în șir, cartea cel mai bine vândută din țară); a fost ecranizat în anul 2006, în regia lui Iglodi Istvan, și tot în 2006 a fost dramatizat și pus în scenă la Duke of York's Theatre din Londra, cu Jeremy Irons în rolul titular. Un roman care deține puterea suspansului și o forță elegantă a argumentului moral și metafizic. - The New York Times Acest mare scriitor european nu numai că disecă în mod strălucit o relație triunghiulară din vechiul Imperiu Austro-Ungar, ci surprinde și pandemoniul legăturilor dintre oameni: jarul mocnind al sentimentelor, al dorinței, al dragostei, al urii și al răzbunării. O carte desăvârșită, o capodoperă. - Der Spiegel Literatura secolului al XX-lea, pe care o credeam stinsă și îngropată, a primit darul postum al unui nou maestru pe care îl vom alătura în viitor lui Joseph Roth, Stefan Zweig, Robert Musil și chiar și altor semizei pierduți, Thomas Mann și Franz Kafka. Numele său este Sandor Marai. - Die Zeit M-am gândit mult la motivul pentru care am devenit dependent de Marai. Concluzia mea a fost că, printr-o alchimie ciudată, cărțile sale îl fac pe cititor să se simtă un om mai bun. - Tibor Fischer, The Guardian Traducere din limba maghiară de Anamaria Pop.
Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk – nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok.
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat
Egy csendes, mégis elementáris erejű regény a barátságról, a szerelemről és az elkerülhetetlen szembenézésről az elmúlással. Két férfi és egy nő története, amelynek középpontjában nem is annyira a múlt eseményei, mint inkább azok súlya áll.
Negyven évvel egy kimondatlan tragédia után találkozik újra a két egykori barát. A beszélgetés lassan bontja ki mindazt, ami addig elhallgatásban, félreértésben és fájdalomban élt tovább. Egy régi árulás emléke kerül a felszínre, amely mögött egy nő alakja és egy visszafordíthatatlan veszteség húzódik meg.
A regény ereje a feszültségében és a lassúságában rejlik: ahogy a kimondatlan szavak egyre nehezebbé válnak, és ahogy a múlt lassan, szinte könyörtelenül beérkezik a jelenbe. A történet nem a cselekmény fordulataival hat, hanem azzal, ahogyan az emlékezés és a szembenézés súlya fokozatosan ránehezedik az olvasóra.
Márai különösen finoman ír az emberi kapcsolatok törékenységéről: a hűségről, az öncsalásról, a kimondatlan érzésekről és arról, hogy bizonyos döntések hatása egy életen át elkísér. A regény hangulata végig melankolikus, szinte időtlen, mintha minden mondat az elmúlás lassú ritmusát követné.
Összességében egy mélyen elgondolkodtató, fájdalmasan szép történet a múlt terhéről és az emberi lélekben megmaradó nyomokról. Nem egyszerű olvasmány, inkább egy csendes, lassan ható élmény, amely sokáig ott marad az emberben. ️
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat
“Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is… Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid, vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon fölébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót… s ez az öregség. Valami él még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszont látni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ez a várakozás évtizedeiben hitted.”
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat