Glint

Ó te jó ég!
Ez baromi jó volt.
Sokkal izgalmasabb mint az első rész pedig az is jó volt, le se bírtam tenni. Voltak benne sejthető csavarok de volt olyan is amire nem számítottam.

Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a könyv hazudik.
A jó oldala? Hogy nem a mondanivalóban hazudik. De az olvasót nagyon csúnyán megtéveszti, ugyanis a csavarjait, jelen esetben azt a kettő egész darab csavart úgy húzza el, hogy megtéveszti az olvasót. Az előző könyv végi titok óta árgus szemmel figyeltem a leírásokat és a ragozást, és bizony volt, ahogy úgy volt ragozva, hogy más infóra utal, illetve az egyik jelenetnél is kijelenti a főhős, hogy a másiknak igaza van, holott nincs.
Szóval, történetvezetésben nem vagyunk erősebbek, valamivel olvasmányosabb volt, de csak mert a hasonlatok száma redukálódott három mondatonként egy hasonlatra, az előző kötet arányához képest. Ahol konkrétan ivós játékot lehetett volna tartani a hasonlatokból.
Ami a karaktereket illeti, végre kapunk életképes mellékszereplőket, a főszereplőnk egyszerre idegesít és várom, hogy végre megtalálja a „hangját”. Kicsit klisé a viszonya az újdonsült barátaival. Elég nehezen jön rá arra, hogy mi folyik körülötte, de legalább példaértékű, hogy nehezen, de csak rájön.
Igazából az egyre növekvő oldalszámok szerintem indokolatlanok, a történet, a tanulságával amit el akar mondani az írónő egy sokkal dinamikusabb meséléssel is elbeszélhető lenne, így enyhén időpocsékolás érzésem van.
Gyakorlatilag túl sok izgalmat nem tartogat számomra a folytatás, persze vannak szálak amiket el kéne varrni, de olyan eszeveszett függővéget most nem kaptunk.
Ezzel a kötettel is összességében azt érzem, hogy bár vannak benne jó ötletek, és értékes mondanivaló, nem tud annyira felcsigázni, hogy érdekeljen is, hogyan akarja elmondani.

-Parancsnok, ragaszkodnom kell hozzá, hogy ne érj Midasz kedvencéhez!
-Ragaszkodnom kell hozzá, hogy kussolj el!

🤣🤣