A klasszikus zenét megszállottként kedvelő, fiatalkorú Alex napjait a bandájával együtt elkövetett erőszakos cselekedetek sora tölti ki. Alex közvetlen hangnemben, szláv eredetű szavakkal átszőtt szlengjén élethűen írja le e bűncselekményeket, amelyek valójában az embert mechanikus szerkezetté degradáló, a szabad akaratának útjában álló törvények ellen irányulnak. A Ludovico-eljárás során Alexet olyan kezelésnek vetik alá, amelynek eredményeképp az erőszak gondolata rosszullétet vált ki belőle, és mivel a terápia során a gonosz tettek vetítését klasszikus zene kíséri, Alex ezután már a zenét sem tudja élvezni. Az állam ezzel a drasztikus eljárással ugyan rá tudja kényszeríteni, hogy a továbbiakban kerülje az erőszakot, ám valójában szabad akaratától fosztja meg Alexet, hiszen: "Az az ember, aki többé nem választhat, megszűnik ember lenni". A Gépnarancs Anthony Burgess legismertebb és leghatásosabb műve, melyből Stanley Kubrick készített nagy sikerű filmet.
Egy nyomasztó, mégis elképesztően erős történet, ami simán megállja a helyét ma is.
Alex karaktere egyszerre taszító és furcsa módon mégis érdekes — nehéz eldönteni, hogy utálod vagy figyeled. Az egész könyv hangulata végig feszültséggel teli, és közben folyamatosan ott van mögötte a kérdés: meddig mehet el az állam az „ember jobbá tétele” érdekében?
Ami nagyon különlegessé teszi, az a nyelvezete — viszont számomra pont ez volt a legnehezebb része is. Az orosz szlenggel kevert beszédstílus egy idő után kicsit kizökkentett, és nehezítette az olvasást.
Ennek ellenére a történet és a mondanivaló annyira erős, hogy bőven megéri a belefektetett energiát. Nem egy könnyű olvasmány, de annál maradandóbb.
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat
Még sosem volt ilyen nehéz véleményt formálnom egy könyvről. Szavakba önteni pedig különösen nehezemre esik, mert a Gépnarancs megpiszkál egy halom nagyon fontos és sokak által vitatott témát, és közben következetesen megtagadja tőlem azt a kényelmet, hogy egyértelműen bárki mellé is álljak. A Gépnarancs nem kínál kapaszkodókat: minden szereplő erkölcsileg problematikus, minden rendszer rothad, és minden válasz újabb kérdéseket szül.
Olvasás közben gyakran azt éreztem, hogy a belem kifordul attól, amit Alex és drúgjai elkövetnek. A brutalitásuk nyers, öncélú és védhetetlen. Mégis, valahogy az volt a még szörnyűbb, amit Alexnek később az állam keze által kell elszenvednie. Az erőszak itt már nem kaotikus, hanem rendszerszintű, steril és „jogosnak” álcázott – és talán épp ezért válik még nyomasztóbbá. A könyv folyamatosan arra kényszerít, hogy két elfogadhatatlan lehetőség között próbáljak erkölcsi különbséget tenni.
Alex velejéig romlott, tettei nem védhetők. Ugyanakkor a kormány, amely „megjavítani” próbálja, ugyanolyan embertelen, mint az a világ, amelyben Alex felnőtt. F. Alexander pedig – bár papíron az emberi szabadság és erkölcs elkötelezett híve – a gyakorlatban csak addig hisz az ideáiban, amíg azok nem ütköznek a saját érdekeivel. Ebben a világban nincs erkölcsileg tiszta szereplő, csak különböző formákban megjelenő hatalom és erőszak.
Nyilvánvaló, hogy a Gépnarancs egyik legfontosabb kérdése a választás lehetősége. Nem az, hogy az ember jó-e vagy rossz, hanem hogy akar-e jó lenni. Az a jóság, amely külső kényszer eredménye, elveszíti erkölcsi értékét. Alex „meggyógyítása” nem fejlődés, hanem az akarat kiiktatása, és ez az a pont, ahol a történet igazán hátborzongatóvá válik. Elítélni Alexet könnyű – elfogadni viszont azt a rendszert, amely a szabad akarat felszámolásával akar rendet teremteni, sokkal nehezebb, sőt, személy szerint egyenesen lehetetlen. De ez egy annyira ambivalens álláspontot kényszerít ki az emberből, hogy talán nem is szívesen nézek most tükörbe egy darabig.
Nem véletlen, hogy Burgess később megbánta a regény megjelenését, de még inkább a film leforgatását, aminek hatására Alexből kulturális ikon lett, hiába egyértelműen antihős. Bizonyos szubkultúrákban példaképpé vált, miközben a könyv eredeti üzenete épp az ész nélküli agresszió ellen szól, legyen az egyéni vagy állami. Ez az ellentmondás azonban nem gyengíti a művet, hanem inkább Alex karakterének erejét bizonyítja: annyira autonóm és emlékezetes figura, hogy még a saját szerzőjének szándékait is képes volt felülírni.
A regény nyelvezete eleinte komoly akadályt jelentett. Az oroszon alapuló kamasz szleng – magyaros írásmóddal és ragozással, gyakran a mondat közepébe ékelve – kifejezetten nyögvenyelőssé tette az olvasást az első pár oldalban. Hiába tudok oroszul, nem mindig volt egyértelmű elsőre, hogy aki „kricsál”, az mit csinál, vagy hogy mit jelent az, hogy „grúgy”. Idővel azonban ez a nyelvi idegenség is funkciót nyer: kizökkent, frusztrál, és tovább erősíti azt az érzést, hogy ebben a világban semmi sem kényelmes vagy befogadható, de még a belső monológomba is beépült.
Fogalmam sincs, mi lenne a „helyes” gondolat erről a könyvről – és talán épp ez benne a legfontosabb. A Gépnarancs nem kér tőlem egyértelmű állásfoglalást, csak azt, hogy végiggondoljam, mit jelent a szabadság, a jóság és az erőszak egy olyan rendszerben, ahol egyik sem tiszta. Végül mégis örülök, hogy megküzdöttem vele. Nem volt kellemes élmény, de biztos vagyok benne, hogy még sokáig kísérteni fog.
Emberi lényből valami egészen mássá változtatták. Nincs többé módja a választásra. Most csak olyasmit csinálhat ami társadalmilag elfogadott, egy kis gép lett...
Jelentkezz be hogy láthasd a kedveléseket és hozzászólásokat