Blood & Steel

Egy nagyon érdekes világ, különleges lakója, akit még egy jóslat sem állít meg, hogy az legyen aki mindig is lenni akart!

Középvilág mágiavilága és Thea mindenre elszánt karaktere azonnal megragadta a figyelmem és szinte filmszerűen láttam magam előtt az egész cselekményt. A húgával Wrennel és a fiúkkal kialakult barátsága igazán szívmelengető volt, Wilder pedig…🫠

Nekem nagyon tetszett, várom nagyon a következő rész megjelenését magyarul.

Az elején féltem ettől a könyvtől. Az hogy e/3 ban íródott nem annyira a zsáneren. Aztán ahogy haladt az esemény egyre jobban tetszett.
Thea és Wilder szerethető karakterek lettek. Tetszett hogy Althea nem egy tökéletes harcos volt, hanem az idő során fejlődött és erősödött. Wilder... Hát ő meg Wilder 🥵
A vége teljesen össze tört, szerencsére nem sokat kell várni a folytatásra

HÁLA AZ ÉGNEK, HOGY VÉGRE A VÉGÉRE ÉRTEM. :D Pedig olyan szépen indult a kapcsolatunk. Az első 15–20%-nál még teljesen jól éreztem magam, és arra gondoltam, hogy na, ebből még akár valami nagyon jó is kisülhet. Aztán valahol menet közben felültünk egy szánkóra, és megindultunk lefelé a lejtőn. Folyamatosan. Megállás nélkül.
A történet alapja egyébként abszolút az én világom: Thea egy olyan világban akar harcossá válni, ahol nőként finoman szólva sem erre szánják, közben persze titkok, veszélyek, kiképzés, szörnyek, jóslatok és egy kellően morcos férfi is nehezítik, vagy éppen szépítik, az életét. Papíron ebből nekem sikítania kellett volna az öt csillagnak. És tényleg: könnyen olvasható, lendületes fantasy, ami mellett nem kell külön jegyzetfüzetet vezetni arról, hogy ki kinek a hatszoros dédapjának az elátkozott unokatestvére. Vannak kifejezetten szórakoztató mellékszereplők is, akik sokszor több életet vittek a történetbe, mint a két főszereplő együtt. Mert Thea és Wilder… hát… Ők léteztek. Beszélgettek. Néztek egymásra. Csináltak dolgokat. Én pedig vártam, hogy valamelyikük egyszer csak kapjon egy olyan személyiséget, amit nem tudok három általános fantasy-jelzővel összefoglalni. Nem történt meg. Mindketten annyira ismerősek és kiszámíthatók voltak, hogy néha úgy éreztem, nem most találkozunk először. Sőt, mintha már több különböző könyvben is találkoztunk volna.
Na és sajnos itt kezdődött nálam az igazi probléma. Egy idő után egyre erősebben éreztem más fantasyk hatását. Eleinte csak egy-egy motívumnál volt olyan érzésem, hogy “hmm, ezt én már láttam valahol”, aztán karakterek kezdtek gyanúsan ismerősnek tűnni, végül már konkrét mondatoknál csapott arcon a déjà vu. Nem mondom ki a K betűs szót. Még. 😂 Maradjunk annyiban, hogy néha már nem inspirációt éreztem, hanem azt, hogy az agyam vadul lapozgat a korábban olvasott könyveim között, hogy EZ HONNAN ISMERŐS NEKEM?!
Valószínűleg máskor ez kevésbé zavart volna. Ha most éppen egy könnyed, gyorsan fogyasztható fantasyt akartam volna, talán simán elvagyok vele. Csakhogy most valami kicsit komolyabbra, összetettebbre, mondjuk úgy, intellektuálisabbra vágytam, már amennyire ezt egy karddal hadonászós, szörnyes fantasy esetében komoly arccal ki lehet jelenteni. 😂 Ehhez képest nekem egyszerűen butácska volt. Ráadásul szinte mindent kilométerekről láttam közeledni. A titkokat. A kapcsolat alakulását. A nagy felismeréseket. És sajnos a végére szánt fordulatnál sem az volt a reakcióm, hogy: MI A JÓ ISTEN?! hanem inkább: igen, igen, tudom, menjünk tovább. Pedig egy jó fantasy végén én szeretnék legalább egyszer felülni az ágyban és sértődötten bámulni a könyvre. Szóval nem mondanám rossz könyvnek. Szórakoztató, pörgős, könnyen csúszik, vannak vicces és szerethető karakterei, és teljesen megértem, ha valaki pont ezért imádja. Nekem viszont most kevés volt. Túl ismerős, túl kiszámítható és túl egyszerű.
Hála az égnek, túl vagyok rajta. Na és ezek után mit fogok csinálni? Természetesen elolvasom a második részt. Mert NEM HAGYUNK FÉLBE SEMMIT. Legfeljebb panaszkodunk közben. :D