A rózsa neve

– … Ne nagyon ámuldozz ezek elött a tékák elött. A szent keresztnek sok-sok más darabját láttam én már sok más templomban. Ha mindegyik igazi volna, Krisztus urunkat nem két, keresztbe tett gerendára, hanem egy egész erdőre feszítették volna fel.
– De atyám! – méltatlankodtam.
– Így van ez, Adso. És vannak ám még ennél is gazdagabb kincstárak. Valamikor rég, a kölni
székesegyházban láttam én Keresztelő Szent János tizenkét éves kori koponyáját is.
– Igazán?! – kiáltottam föl csodálkozva. Majd gyanút fogtam: – De hisz Szent János sokkal idősebb volt, amikor megölték!
– A másik koponyája nyilván egy másik kincstárban van – mondta Vilmos komoly ábrázattal. Sosem tudtam, mikor tréfál. Mifelénk úgy szokás tréfálkozni, hogy valaki mond egyjót, s azután jó hangos kacagás következik, hogy a tréfában mindenki részt vehessen. Vilmos viszont csakis olyankor kacagott, amikor komoly dolgokat mondott, és mélységesen komolymaradt, ha vélhetőleg tréfált.

– De hisz akkor – jegyeztem meg nagy merészen – még messze jár atyám a megoldástól...
– Nagyon is közel járok hozzá – mondta Vilmos –, csak azt nem tudom, melyikhez...
– Eszerint atyám nem tud egyetlen válasszal megfelelni az összes kérdésekre?
– Ha tudnék, Adso, akkor teológiát tanítanék Párizsban.
– Párizsban mindig tudják, melyik az igazi válasz?
– Nem – mondta Vilmos –, soha, de nagyon biztosak a tévedéseikben.
– És atyám? – kérdeztem gyermeki arcátlansággal. – Atyám sohasem téved?
– Gyakran tévedek – felelte. – De én nem csupán egyetlen tévedést agyalok ki, hanem sokat,
így aztán egyiknek sem leszek a rabszolgája.

– Micsoda Istentől elhagyatott hely ez! – mondtam csüggedten.
– Miért? Talán jártál már olyan helyen, ahol az Isten otthonosan érzi magát?