A ​Court of Silver Flames (A Court of Thorns and Roses, #4)

Ez a sorozat egy varázslatos, titkokkal, mágiával és szenvedéllyel teli világba kalauzol, amelybe könnyű belefeledkezni. Az öt könyv során a romantika, a veszélyek és a váratlan fordulatok mellett a szereplők fejlődése és érzelmi küzdelmei is fontos szerepet kapnak. A világépítés és az összetett karakterek igazán emlékezetessé teszik a történetet, ugyanakkor a cselekmény helyenként túlságosan elnyújtott, és néhány fordulat kiszámíthatóvá válik. A romantikus szálak sem feltétlenül működnek mindenhol egyformán jól, néhol pedig a történet érzelmi részei háttérbe szorítják a fantasy világában rejlő lehetőségeket. Mindezek ellenére a sorozat képes magával ragadni, és olyan világot teremt, amelyhez az olvasó szívesen tér vissza. Egy történet szerelemről, erőről, veszteségről és újrakezdésről, amely a hibáival együtt is emlékezetes olvasmányélményt nyújthat.

Hát, nem is tudom, mit mondjak. Minimum négy éve halogatom ennek a könyvnek az elolvasását, és most, hogy végre a végére értem, igazából egyáltalán nem bánom, hogy eddig vártam vele.
Ezúttal Nesta kerül a középpontba, aki a saját démonaival, múltjával és traumáival küzd, miközben Cassian egyre fontosabb szerepet kap az életében. Ez a történet azonban sokkal többről szól, mint kettejük kapcsolatáról. Az önpusztításról, a gyászról, a barátságról, az önelfogadásról és arról, hogy néha saját magunknak a legnehezebb megbocsátani, és bár szerettem, azért nem ütött akkorát, mint a korábbi részek. Valahogy végig azt éreztem, hogy egy több mint hétszáz oldalas könyvhöz képest meglepően kevés minden történik. Persze, értem én, hogy ez tulajdonképpen egy új kezdet, egy másik történetszál felvezetése, és elsősorban Nesta gyógyulásáról szól. Ezzel pedig semmi bajom. Sőt, kifejezetten tetszett, hogy Maas időt hagyott a karakterének arra, hogy darabokra hulljon, majd szépen, lassan összerakja önmagát.
Csak közben hiányzott az a bizonyos plusz. Az az érzés, amitől a korábbi részeknél néha azt sem tudtam, hová tegyem magam. Ettől függetlenül szerettem a szereplőket, a kapcsolatok alakulását, és jó volt újra Prythian világában elmerülni. Nem bántam meg egyetlen elolvasott oldalt sem, de azt sem érzem, hogy ez lett volna a sorozat legerősebb darabja.
Jó volt, szép volt, vége lett. 4,5 csillag.
NA DE!
A bónuszfejezet.

HÁT AZ MEG A K$RV@ ANYJÁT, KOMOLYAN.
Nem szeretnék spoilerezni, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy Azrielben most akkorát csalódtam, hogy egyelőre keresem az államat a padlón. És nem, ezt most nem fogom neki csak úgy elnézni. :D
Viszont ha valamire tökéletes volt ez a lezárás, akkor arra, hogy most már tűkön ülve várjam a jövő hetet és az új könyvet, mert úgy tűnik, Maas még mindig pontosan tudja, hogyan érje el, hogy újra teljesen belebolonduljak ebbe a világba.

Minden sorát imadtam.